Bátor lépésnek tartom, ha valaki meghozza a döntést, mer segítséget kérni (szakembertől) és végig viszi a folyamatot. Amikor én voltam ebben a helyzetben (röpke harminc évvel ezelőtt), egyre feszültebb voltam, minél közelebb volt az időpont. Egy lépéssel a küszöb átlépése előtt azon gondolkodtam, hogy sarkon fordulok. Az ülés során az járt az eszembe, hogy most tényleg segíteni akarnak vagy csak arra kíváncsiak, mitől vagyok ennyire szerencsétlen… Rengeteg volt a miért?, amikre nem tudtam válaszolni vagy nem tudtam, hogy válaszoljak, hogy az megfelelő legyen. Az első alkalom után eldöntöttem, nem megyek többször, “ne faggasson engem senki, fölösleges pénzkidobás, és egyébként is: mi nem szoktunk segítséget kérni, mi megoldjuk a dolgokat”. Néhány éve pedig egy business coach-csal hozott össze a sors, aki elhalmozott rövid határidős házi feladatokkal, aminek köszönhetően motivációt ugyan nem éreztem, ellenben nyomást és frusztrációt annál inkább.
Ezekből kiindulva, képben voltam, mi zajlik – legrosszabb esetben – egy ügyfélben
és azt is tudtam, milyen segítő nem akarok lenni.
Amikor a vizsgáimra készültem, kaptam egy kérdést: “Mit vélsz egészen egyedinek a saját coaching-stílusodban?” Nem kevés időmbe telt, mire megszületett a válasz. Mivel túl nagy rálátásom nincs, hogy más hogy coachol (és ha lenne sem szeretném másokhoz mérni magam), így felesleges azon gondolkodnom, vajon miben különbözök másoktól. Fontosabb megállapítás azonban, hogy a pár hónappal ezelőtti önmagamhoz viszonyítva sokkal türelmesebb, tudatosabb és alázatosabb vagyok. Ahhoz, hogy tudjam, milyen egyáltalán a stílusom, tudnom kell, én milyennek tartom magam és milyennek látnak mások.
A csoporttársaim azt mondták egy játék kapcsán, hogy nyugodt vagyok, bizalmat árasztok magamból és három másodpercen belül bárki azt érzi, nincs rejtegetni valója, bátran megnyílhat, bármit elmondhat… a felszabadultság azonnal jön a jókedvvel együtt.
A lazaság, a játékosság és a humor elengedhetetlen számomra – képes felülírni a zaklatottságot és mosolyt varázsol a rezzenéstelen arcokra. Hogy mennyire egyedi bennem az emberismeret, az elkötelezettség, a céltudatosság, illetve az, amit mások látnak, éreznek, azt egyénileg kell megtapasztalni.
Felkészülök, jelen vagyok, oldom a feszültséget. Adom a figyelmem, cserébe megkapom a bizalmat, a nyíltságot és az őszinteséget… Kérdezek – válaszolnak – felismernek – mosolyognak – megkönnyebbülnek – elköszönnek. És ez így teljesen rendben is van.
